- Heh, ha ezt Nee-san látná tuti kiröhögne és lekeverne egy gyengébb tarkón csapást is... de mit számít az? Én... csak velük akarok lenni. Velük, azokkal akik szeretnek és én is szeretem őket... újra olyan életet akarok mint ami régen volt... mikor még igazán éltünk, és nem voltunk ilyen szörnyek, miért kellet ilyenné változnunk? Miért nem maradhatott minden olyan mint régen?
Nee-san is.... mióta újra találkoztunk, teljesen megváltozott, régen mindig hülyéskedett és folyton csak mosolygott... akkor is amikor... amikor meghalt... értem, a hülye húgáért. Mindig jó kedvű volt, nem félt, nem hagyta, hogy befolyásolják, utálta a háborút, és megakarta változtatni a világot...
,,Ayame, ígérem mire felnősz ez a világ más lesz! Nem utálhatjuk azért amilyen, hiszen minden rossz dolognak van valami jó oldala is! Nem szabad utálni ezt a kort azért amilyen! Egyszer minden változik, a természet, az országok, az emberek... és egyszer a háború is véget és! Ígérem, hogy az a mosoly amit én ragasztottam az arcodra örökre ott marad, és nem váltják fel könny cseppek... az lenne a halálom... tudod... ha te sírsz, én is sírok. Hiszen milyen nővér az akinek nem fájdulna meg a szíve a húga szomorú arcát látva? Ígérem, örökre boldog leszel! Itt és a síron túl is!!"... ezt mondtad akkor... emlékszel Yumiko? Te kis hazug... - mondta miközben egy újabb könnyzápor folyt végig az arcán.
- Yumikoooooooo-nee-samaaaaaa!
- Ayameeeeeeeee? Minek nyújtod el a nevemet ennyire?
- Mert így olyan mintha egy cica mondaná, nem?
- Nem! - nevetett a fiatal Yumi-chan.
- Naaa, de miért nem lehetek cica? Én cica akarok lenni! Akkor majd fára tudok mászni, elbújok és megtudok valakit lepni azzal, hogy a nyakába ugrok!
- Ezért akarsz macska lenni??? - nevetett jóízűen.
- Igen, de akkor ehetnék rengeteg halat is! És bejárhatnám a világot! - mutatott egy óriási kört a kezeivel.
- Azt kötve hiszem - mondta még mindig nevetve - a macskák nem nagyobb kóborolnak el túl messzire. Az is ritka ha kimennek az országból! Főleg itt, mert szegények meg is fulladnának.
- Naaa... de akkor én lennék az első! Nem lenne tök király?
- De, nagyon is az lenne Aya-chan a macska, aki körbeutazta a világot.
- Pontosan!! Jól hangzik, nem? - esett hátra a zöld néhol koptatott fűbe a kis Aya-chan.
- Tudod, nem is olyan rosszak ezek a gyerekkori álmok, amiket mostanában mondasz.
- Tényleg? Neked mi volt?
- Nekem? Hmm... én orvos akartam lenni, szerettem volna segíteni a beteg embereken. Tudod, rengeteg ember van aki segítségre szorul, de még sem kap.
- Ezt nem értem... - nézett rá buta, összeráncolt szemöldökkel.
- Olyan lett volna mint egy étterem.
- Étterem? És te lettél volna a szakács??
- Nem, olyan étterem, ahol az is kap enni akinek nincs pénze rá, aki csak éhezik, és nem kíván többet egy falat kenyérnél és egy pohár víznél. Egy olyan étterem ahol mindenkit kiszolgálnak aki éhes.
- Nyamiiiii!!! Van ilyen?? Menjünk el! Még soha nem voltunk étteremben... - nézett kissé szomorúan.
- Sajnálom, ilyenek nincsenek, ebben a világban mindenki csak magával törődik. Mindenkit csak a pénz érdekel, semmi más. De te ne légy' majd ilyen, rendben? Próbálj segíteni az olyanokon mint amilyenek mi is vagyunk, a szegényeken.
- De mi legalább boldogok vagyunk és szeretjük egymást... ugye, Nee-san?
- Pontosan! Ennél többet nem is akarhatnák, Aya-chan! - mosolyogtak egymásra a nővérek. - Na, de most már menjünk vissza mert még be kell fejeznem az új ruhádat.
- Tényleg?? Kapok új ruhát??
- Persze, Boldog Szülinapot, Aya-chan!
- Köszönöm! - mondta és a nővére lábait ölelte szorosan.
- HÉ! FIÚK VAN FENT EGY VISKÓ! BIZTOS VAN PÁR ÉRTÉKES HOLMIJUK! NÉZZÜK MEG! - hallatszott fel egy hangos kiáltás a domboldalról.
- Nee-san! Ezek kicsodák? - mondta megijedve a húga.
- Csak nyúgodj meg, és ne félj, rendben? Menj és bújj el, nem fognak bántani! Ígérem!
To be continued...
